Érdekes témák

Depressziós vagy? Hidd el, hogy sok ember küzd ezzel a problémával, de soha ne felejtsd el hogy nem vagy egyedül. Én is sokszor vagyok szomorú - néhanapján azt érzem hogy nem vagyok kíváncsi senkire sem, csak ülnék a szobámban és könyveket olvasnék, de tudom hogy ez nem lenne helyes megoldás, hiszen annyi célom van az életben amit szeretnék elérni. Az én véleményem szerint a depresszió mélyen meghatározza az ember életútját. Egyedül akar lenni, szomorú, magányos, de közben mégis vágyik a szeretetre és a társaságra/vagy egy társra. Én még gyermekkoromban lettem depressziós - amikor elváltak a szüleim és ezt nagyon nehezen viseltem. És azóta nagyon sok rossz dolog történt velem - családi dolgok, és más is. Most itt állok 18 évesen. Visszagondolva még most sem tudok megbocsátani - mondták már azt is hogy nem baj, és azt is mondták hogy meg kell bocsátanom. Nem tudom hogy mit érzek, mert úgymond eltemettem magamban a dolgokat, és próbálok túllépni ezeken több-kevesebb sikerrel. A megbocsátás és a túllépés a dolgokon nem könnyű, egyáltalán nem, pláne nem egy sérült léleknek. 

Muszáj felépülni valahogy a depresszióból - mert akkor a lelkedet megeszi a keserűség, és még a végén feladsz mindent - akár még az életed is. Ha feladod az életed, eldobsz magadtól egy nagy dobozt ami tele van lehetőségekkel. Persze egy depressziósnak ezt nehéz megérteni. Én is sokáig gondolkodtam az öngyilkosságon, de rájöttem hogy az nem lenne megoldás. De nem szabad hagyni hogy mélyre süllyedj a depresszió gödrében, mert minél mélyebbre mész, annál nehezebben tudsz majd kilábalni - ezt saját tapasztalatból írom. Van egy kedvenc idézetem ami a Vámpírnaplókból származik, és ide kapcsolódik:

"The worst feeling is, the moment you realize, that you've lost yourself." - "A legrosszabb érzés, az a pillanat, amikor rájössz hogy elvesztetted önmagad."

Nem szabad hagyni hogy elvessz! Állj fel és küzdj önmagadért! Ha kell néha, én önző vagyok - pedig tényleg szívesen segítek másokon, de ha úgy adódik, akkor muszáj a saját érdekeim nézni. Persze nálam ehhez nagymértékben önfejűség is járul - mert általában valamilyen értelmes célt kitűzök magam elé, és azt meg is valósítom. De nekem a szorgalmam és a kitartásom is megvan ahhoz, hogy próbáljam minden élethelyzetből a legjobbat kihozni. Mindig magam hoztam a döntéseim tinikoromban mert senki sem állt mellettem - erre kényszerített az élet. Azóta megterveztem az életutam, és a céljaim. Küzdök. Nagy erőfeszítés kellett ahhoz hogy felépüljek a depresszióból, és ne akarjam megölni magam. Az olvasás is sokat segített rajtam, ami nekem úgymond egy menekülés - egy másik világba, de tudom hogy azt sem szabad túlzásba vinnem, mert akkor az álomvilágban "maradok". Sokszor leszóltak, de már nem érdekel, kicsit érzéketlen lettem, amiről azt gondolom hogy nem is baj - mert régen mindig elsírtam magam, amikor megbántott a családom. Talán nem ilyennek kellene lennem, de ilyen lettem. Céltudatos vagyok, és önfejű, szorgalmas, és kitartó - pont ezek miatt a tulajdonságok miatt értem el az eddigi eredményeim. Bevallom néha rossz az hogy ilyen vagyok, mert nem hagyom magam senkinek - és mindenkivel harcolok, és sajnos van amikor megbántom úgy a másik embert, hogy nem akartam. Nekem ezt adta a sors, ezt a életet elfogadtam, így kell szeretnem önmagam, mert a természetünket nem tudjuk megváltoztatni - esetleg valamilyen szinten - de, az hogy teljesen megváltozzunk, szerintem az nem lehetséges.

Én ezekkel gondolatokkal azt próbáltam kifejteni, hogy a depresszió nagyon is befolyásolja a személyiségünket, életutunkat, és a kapcsolatunkat az emberekkel - külvilággal. Szerintem az a megoldás, ha valaki beszél a problémáiról, és nem az alkoholba, vagy a drogokba menekül - mert ez miatt, még inkább megszakad majd a kapcsolat az emberekkel, vagyis a külvilággal. Nem szabad befordulni, és bezárkózni mert az nem segít. Keressük a társaságot, és beszéljünk a gondjainkról, merjünk segítséget kérni, mert ez segít a gyógyulás útjára lépni. A szerek nem segítenek, csak lehúznak még jobban a lejtőn. 

Remélem hogy aki elolvasta a bejegyzésem, az reményt merít belőle, és segít neki abban hogy az életét egyenesbe hozza - ha esetleg mostanság nem alakultak jól a dolgai. Mindenkinek boldog és sikerekkel teli életet kívánok!

A következő bejegyzésemben a címben említett dolgokról szeretnék írni. Milyen érzés az amikor családon belüli problémákkal küzdesz és lelkileg is terrorizálnak? Hidd el, tudnék mesélni erről, de most inkább általános nézőpontból szeretnék beszélni ezekről a témákról. Tény: az áldozatnak a legrosszabb mindig - ezt nagyon jól tudom és tudja is mindenki. Tegyük fel a szülők nem válnak el, de apa/anya alkoholista vagy drogos, vagy csak "szimplán" agresszív ezért mondjuk mindennap elveri a feleségét, és a gyerekét/gyerekeit. Ilyen esetben megoldás a válás? Én azt mondom igen. Csak így lehet menekülni a földi pokolból, a saját életünk börtönéből - feltételezem azért érezhetjük úgy hogy az életünk rabság, mert egy másik ember tönkretette az életünk. De mindig lehet menekülni, bármilyen kilátástalan a helyzet - szerintem, vagyis a saját bőrömőn tapasztaltak alapján mondom ezt, hogy nem szabad feladni soha, mert van menekülőút, mindig. De, van az a helyzet is amikor a szülők elválnak - és valamelyik szülőnél marad a gyermek. Képzeljünk el egy adott szituációt: anyukával marad a gyerek (tegyük fel hogy lány), egy év múltán anyuka bepasizik. A kislány mondjuk 8-10 éves. Akit az édesanya felszed mindenki előtt jónak mutatja magát, anyuka is ajnározza, de titokban a kislányt molesztálja...A kislány elmondja az anyjának - de az nem hisz neki - vagy éppen tud róla de szemet huny felette. Őszintén, mit csinálnék az ilyen emberekkel? Felakasztatnám!!! - bocsánat hogy eltértem a tárgytól. Mit tud tenni a szerencsétlen gyerek? Apjához megy? Viszonylag normális megoldás, de mi van akkor ha apuka teljesen eltűnik a térképről? Jó pár évnyi szenvedés vár a gyermekre. Mikor tini lesz beszélni akar majd a dolgokról, de nem biztos hogy elmeri mondani bárkinek is - mert tegyük fel megfenyítik otthon. De, én úgy érzem hogy a sérült lelkeknek muszáj erről beszélni valakinek, mert ha nem mondják ki a sérelmeket és a fájdalmakat, a sebek csak mélyebbek maradnak, és talán nem is "hegesednek be". Persze, minden ember másképp dolgozza fel élete mély pontjait. A családban nem csak a molesztáció fordulhat elő ha elválnak a szülők - a lelki terror. Ugyanaz a felállás, csak mondjuk a mostohaapa/mostohaanya folyamatosan szekálja a gyereket, és a szülő tudatosan engedi neki, és ő is részt vesz benne, a saját gyerekén élcelődik. Én a családi problémáim miatt, négy "korszakot" éltem meg. 1. Arra törekedtem mindenáron hogy szeressenek, és ne piszkáljanak. Megfelelési kényszerben szenvedtem. 2. A dac, és a veszekedések. Nem akartam foglalkozni a szekálásokkal, és visszavágtam nekik. 3. Elfogadás korszaka - amikor már azt mondtam magamnak hogy nem hozzám beszélnek, hanem a rólam elképzelt fantomképnek mondják a hülyeségeket, vagy éppen a körém épített falhoz beszélnek. Ez sem jött be sajnos, de próbáltam elfogadni a helyzetem...4. Az, amit most élek - a düh, harag, megbocsátás vágy, felejtés vágy, és még erősebben húztam magam köré falakat, de úgy érzem soha nem tudok igazából és őszintén megbocsátani. 

Nem akarom lerészletezni hogy mi történt velem, de nagyon sok rossz dolog volt az életemben. Én mindig úgy gondolom, és gondoltam is hogy az áldozatnak beszélnie kell a vele megtörtént dolgokról. Nem elég csupán az, amit én is tettem - hogy eltemettem magamban. Persze én is beszéltem/beszélek is róla, de aki nem volt abban a helyzetben amiben te, sajnos nem mindig tudja átélni azt, amit te átéltél. Ezért talán sokan azt mondhatják hogy ez önsajnáltatás - ha már nagyon sokadszorra beszélsz a problémáidról, pedig nem az....szerintem nem. Csupán próbálod kiadni magadból a fájdalmakat, amiket neked okoztak. Szerintem a pszichológusok kellő empátiával rendelkeznek - talán ők tudnak segíteni a lelki sérüléseken, és depresszión - de úgy gondolom hogy azt ami veled történt, teljesen sohasem fogod tudni elfelejteni, mert ott mélyen mindig benned lesz. Lehet hogy már nem beszélsz róla, és már érzed hogy túl vagy rajta, de a hegek a lelkeden örökké ott maradnak. Amikor engem bántottak olyan volt mintha 10 kést szúrtak volna a szívembe, és azok a "sebhelyek" már beforrtak, de nem tudtam megbocsátani, és nem is tudtam mindent elfelejteni, és most is azt érzem hogy van miről beszélnem, van mit elmondanom arról hogy a 11 év alatt mennyire a lelkembe tapostak és hogy mennyire süllyesztőben éreztem önmagam, az önbecsülésem, és az életem. A legtöbb emberben felmerül a kérdés: az öngyilkosság megoldás? Erre nem tudok konkrétan válaszolni, hiszen minden ember a saját élete felett rendelkezik, és elhiszem - tudom milyen az - amikor azt érzed hogy kilátástalan a helyzet, hogy már nincs miért élned, már nincs remény. DE VAN! Mindig van kiút, soha nem szabad feladni, mert mindenféle élethelyzetből el lehet menekülni. És, ha kell, ne szégyelld, beszélj róla! Olyan embernek beszélj róla - aki szívesen hallgat, aki tanácsokat ad - és azt se szégyelld ha pszichológus kell. Igen, túl kell lépni valamilyen szinten - mert hiába mondják hogy mindenen túl lehet lépni - a nagy francokat lehet minden bántáson túllépni - valamennyire sikerül/sikerülhet, de soha nem fogod elfelejteni, mert ott mélyen benn a lelkedben ott lesz, még ha nem is beszélsz majd róla. És, nem is kérhetik tőled hogy bocsáss meg mindenkinek és felejts, lépj tovább. Nem egyszerű dolgok ezek. Nagy lelki erő kell ahhoz hogy tényleg őszintén meg tudj bocsátani annak aki évekig bántott téged. Most akkor vegyük példának a nemi erőszakot - az áldozat valóban túl fog lépni a vele megtörtént szörnyűségeken?! Szerintem nem, mert biztos vagyok benne hogy a "élete legszörnyűbb napjának" a képei beleégnek, és azt bizony nem lehet elfelejteni, bármennyire is szeretné. Elvárhatják e egy megerőszakolt nőtől hogy őszintén megbocsásson az erőszaktevőjének? NEM! - én legalábbis így gondolom. Sajnos vannak olyan emberek akiken nem segít a terápia, a pszichológus, az őszinte beszélgetések, esetleg még az antidepresszánsok sem...ők az öngyilkosságot választják - azért mert egy másik ember tönkretette az életüket. NE ADD FEL AZ ÉLETED - bármennyire is nehéznek tűnik. És soha, de soha ne hibáztasd magad, ha úgy érzed hogy nem tudsz megbocsátani és felejteni - mert igaz, nem jó dolog ha magaban hordozod a haragod terhét, de ha neked könnyebb úgy, hogy nem bocsátasz meg, mert nem tudsz, nem vagy rá képes - ne okold magad ezért.

A célom ezzel a bejegyzéssel, hogy minél több embernek vigaszt adjak: nem vagy egyedül - mert kell hogy legyen valaki melletted, és soha ne dobd el az életed, keress olyan dolgokat amik boldoggá tesznek, és a legfontosabb: beszélj róla! Soha ne titkold el a fent említett vagy bármilyen más nagyobb problémákat, amik tönkretehetik az életed és a lelki világod. Ne szégyelld hogy el kell mondanod valakinek, és sírni sem szégyen!

Kedves mindenki! Köszöntök mindenkit a harmadik bejegyzésemmel. Köszönöm hogy elolvastátok az előző kettő bejegyzésem és véleményeztétek, vagy megosztottátok a közösségi oldalakon. A következő témám: a tetoválások, piercing. Te mennyire vagy elfogadó az ilyen emberekkel szemben?

Szögezzük le: "A tested, a te döntésed." Igen, mindenki azt csinál a testével amit akar. Sokan leszólják a fültágítós embereket, mert hogy "milyen undorító". Na és? Nem aki viseli, hadd viselje - nem kell leszólni. Tapasztalataim szerint, az idősebb embereknek nem tetszenek a tetovált emberek, unszimpátiával fordulnak feléjük, mert hogy csúnya tetoválás - ezért úgymond elítélik őket, a külső miatt, pedig a külső nem minden. Tudom hogy régen, a börtönviselteknek volt tetkója - szerintem ez is közrejátszik abban hogy az idősek "leszólják" a tetovált embereket - talán némi félelem is keveredik ebbe?! Nem tudom. De, szerintem akik a 20. század második felében születtek, őket már nem biztos hogy úgy nevelték mint az én nagymamámat vagy bármelyik ember nagyszüleit. Igen, én megértem hogy az időseket sok változás érte azzal hogy beléptünk a 21.századba, mert az élet egészen más volt mondjuk 60 évvel ezelőtt. Igen, és akik a 20. század második felében születtek - nekik már a külsőségeket nem kellene elítélni - hiszen ők már másfajta szellemben nevelkedtek, és ezért toleránsabbnak, elfogadóbbnak kellene lennie az embereknek. A nevelésen is sok múlik, tudom - mert ki mit hall a családban az "belé rögzül." Sokat számít az hogy egy ember családja mennyire toleráns és a többi. A másik dolog pedig: az "elitebb" éttermekbe nem vesznek fel olyan embereket, akiknek pl. az alkarján, vagy a felkarján tetkó van - ez az elvárás legtöbbször a pincérekre vonatkozik. Itt is az emberi butaság ami megjelenik: az étterem vezetői attól félnek, hogy elveszítik a vendégeket, mert nem biztos hogy aki az elit körbe tartozik, az elfogad egy tetovált pincért. Kulcsszó: előítéletesség. Csak, egyszer az életben fogná fel mindenki hogy külső nem minden - mert nem tudod hogy milyen embert rejt az átlagosnál kicsit "durvább külső". Mert attól még hogy valaki kilóg a sorból - nem biztos hogy bunkó, vagy aluliskolázott, vagy gyilkosi hajlamokkal rendelkezik. Persze néha a durva külső tényleg egy durva belsőt takar de nem minden esetben. Nekem is van egy nagyobb tetkóm, és egy kicsi, van orrpiercingem. Mégis idén érettségizem, szeretnék továbbtanulni és a későbbiekben építeni a karrierem. Szóval legyünk elfogadóbbak! 

Igen, tudom hogy majd jönnek a negatív kommentek, mert hogy manapság a börtönben ülő emberek nagy része agyontetovált és kopasz...de egy átlagos, szerény külsejű ember is lehet tolvaj, gyilkos - báránybőrbe bújt farkasok. 

Zárógondolatként még annyit: legyünk elfogadóbbak az emberekkel szemben, mert sohasem tudhatod hogy a külső mit rejt. És legyünk nyitottabbak a világra és az emberek felé, ez talán segíti azt hogy reálisabban tudjunk majd megítélni bizonyos dolgokat az életben.

 És még annyit: az előző kettő bejegyzésemnél észrevettem hogy nem is a posztomat kritizálták, hanem a személyiségem. Mégis honnan tudják megállapítani az "okos" emberek egy bejegyzés alapján hogy én milyen személyiségjegyekkel rendelkezem? Sehogy! Megint az emberi butaság! Szóval, gondolom hogy ez már több bloggerrel is megtörtént. Úgy gondolom, ha valaki posztol valamit - a posztot értelmesen végig kell olvasni, és a posztról kell véleményt mondani, és nem feltételezéseket írni/mondani a poszt írójáról, hogy ilyen meg olyan...

Köszönöm hogy elolvastad, és időt szántál a bejegyzésemre! Ha tetszett oszd meg, vagy ajánld facebookon, várom a véleményeket, kritikát - a posztomról! ;)

Legyen szép napod! És egyet ne felejts: soha ne ítélj első látásra! :)

Köszöntök minden kedves blogolvasómat, a második bejegyzésemmel. Szeretném megköszönni mindenkinek hogy elolvasta az első bejegyzésem és véleményezte vagy ajánlotta facebookon, esetleg megoszotta Twitteren, vagy a Tumblr-on. A következő témám szintén az emberi testtel kapcsolatban lesz, de ez kicsit úgymond olyan másfajta téma...a prostítució. Vajon az embereket - leginkább a nőket - mi movitálja hogy prostituáltak legyenek? A pénz? Vagy esetleg egy "jobb" élet reménye külföldön? Ezt sajnos nem tudom, de mindenesetre ezt a témát is nagyon érdekesnek találom. 

A prostik lehetnek luxusprostik - akikhez a felső 10 ezer férfiai járnak, esetleg még híresebb férfiak. Nekik szerintem jobb sorsuk van - sok interneten olvasott cikk alapján írom ezt! Őket mégiscsak megfizetik - bár ezzel a lelküket is eladják, ahogy minden prosti - véleményem szerint. 1 óráért tegyük fel 1000 euró/dollár. A férfiak innentől fogva azt tesznek velük amit akarnak - amiért fizetnek, amiben megegyeztek. Sok interjúban olvastam hogy a megegyezéstől, és a fizetés után már "nincs vissza út". A luxusprostiknak "minden jó" megadatik: szép ruhák, lakás stb...és ha okosak - tegyük fel diplomás egy lány - akkor még a gazdag férfiak vacsoráin is részt vesznek, a társaság felfigyel rájuk, mert műveltek, és ha a férfinak nincs párja, akkor őt tudja mutogatni "trófeaként" - mert szép, okos, és fiatal. Ezeket mind egy interneten olvasott interjú alapján írom, nincs ezekben tapasztalatom, szerencsére! :) Sokan elmennek a híres városba - a gazdag olajsejkek városába Dubajba. Ám sok olyat hallani a TV-ben is hogy alig tudott elmenekülni, mert a férfi agyonverte és majdnem meg is ölte...Vajon tényleg ér ez ennyit egy nőnek? Sokan mondják hogy arra születni kell hogy valaki prostituált legyen. Bár szerintem ez csak részben igaz, mert biztosan van olyan akit a szükség visz ebbe a helyzetbe - sőt, szerintem ez a 75%-a a prostiknak. Van akiket persze a kalandvágy viszi erre...és van akiket kényszerítenek. Hány olyan hírt hallottam a tévében hogy kényszerítette az élettársa/férje hogy prosti legyen mert kellett a pénz...vagy éppen a saját gyermekét kényszeríti...ezek az emberek nem normálisak...persze a kényszerített alig kap pénzt - mert a stricijének le kell hogy adja azt amit keresett - mert ha nem megveri - vagy sokkal rosszabb esetben megöli. A legnagyobb tragédia az, amikor egy ilyen nő, egy sorozatgyilkos kezére kerül - aki elmebeteg, pszichopata - az ilyen sorozatgyilkosok általában gyűlőlik a nőket, vagy a prostikat, és ezért ölik meg őket...aztán napok után, vagy hetek/hónapok elteltével találják meg az eltűnt nők testét, amik például meg vannak csonkítva, vagy kitudja milyen kínok között haltak meg... Vagy a másik az amikor egy beteges hajlamú kuncsafttal van dolguk - szadista, mazochista emberekkel - az első mások testi vagy lelki kínjait élvezi, esetleg mindkettőt, a második pedig a saját kínzását élvezi. Ilyenkor biztosan elkerülnek az olyan dolgok - amiket biztosan láttatok/olvastatok a Szürke ötven árnyalata trilógiában - ami szerintem undorító és beteges...pl: korbács, ostor, bilincs és a többi undorító szexuális játékszer - de mivel senki ízlését nem akarom leszólni - kinek mi a jó, maga dönti el. De tegyük fel, hogy egy prostinak - aki nem luxusprosti - tehát nem felsőkörökben mozog - bár biztosan ott is vannak az ilyen dolgokra hajlamos emberek - nem mindig van választása mert kell a pénz, hiszen ő ebből él. Csak azt nem értem hogy akár rendes munkával is kereshetnének pénzt mint a többi ember...akkor miért ezt az utat választják? Ez lenne a "könnyebb út"?! Fogalmam sincs. 

Van a prostik másik csoportja nagyon nagy idézőjelbe téve: azok akik otthon dolgoznak,vagy az útszélén ácsorognak, vagy éppen a vöröslámpás negyedben állnak a bordélyházak "kirakatában" Amszterdamban, és más nagy városokban. Az utóbbi csoportot "talán" nem fenyegeti az a veszély hogy egy sorozatgyilkos áldozata lesz mert ők azért szerintem picit védettebbek. Ám azok akik otthon dolgoznak, vagy éppen az útszélén, honnan tudja hogy milyen ember kocsijába ül be, vagy kit enged be a házába/lakásába? Ez szerintem azért elég rizikós dolog...mert az én elméletem szerint a luxusprostik biztosan méregdrága hotelekben vannak...bár ki tudja?!

Én nem tudhatom ezeket - én sok prostikról szóló cikkel és hírrel akadtam össze életem során - de igazából csak ők tudják hogy valójában milyen ez a "szakma". 

Bár nem minden prosti kap sok pénzt (véleményem szerint) - a "luxusfajta" biztosan sokkal több pénzt keres...Sokan kimennek külföldre és a családjának pénzt küldenek haza, ami viszont szép gesztus, de biztosan találnának jobb munkát. 

Zárógondolatként szeretném leírni e bejegyzés célját. Nagyon szeretek az élet nagy kérdéseivel foglalkozni, és érdekes, rejtélyes dolgokon is töröm a fejem. Mint például: mi visz rá egy embert arra hogy megöljön valakit, vagy hogy saját magával végezzen? És ennél a témánál azt a kérdést feszegetem folyamatosan: tényleg ekkora szükség valakinél hogy elkeseredettségében egy nő prosti legyen? Ennyire fontos lenne a pénz minden ember számára...persze értem én hogy a pénz nagyon fontos eszköze a megélhetésnek...de hát elvileg minden ember előtt áll több lehetőség, nemde? Vagy Magyarországon ennyire rossz lenne az emberek helyzete hogy ennyire nehezen találnak munkát? És vajon egy férfi miért kényszerít egy nőt a prostítucióra?Mert annyira lusta dolgozni? Az én álmom az hogy pszichológus/pszichiáter legyek és az ezekhez hasonló kérdésekre választ találjak. Számomra az emberi elme és a lélek nagyon érdekes...persze az emberi test - leginkább az idegrendszer, agy működése érdekes. És végső célom az hogy minden elkeseredett ember számára vigaszt nyújtsak: mindig van remény! És ez most nemcsak azoknak szól akik prostituáltak akarnak lenni, hanem azoknak akik végét akarnak vetni az életüknek és a hasonló tragikus dolgok.  Az én életem is kemény nagyon - néha gondolkoztam az öngyilkosságon - de én találtam vigaszt az írásban: blogírás, és történetek írása, a tanulás, olvasás, és zene.

Várom a véleményeket, kritikát! És, köszönöm hogy elolvasod! Még valamit ne felejts el: ha tetszett ajánld facebookon, vagy oszd twitteren, vagy tumblr-on! Legyen szép napod! :) 

Sziasztok! Köszöntök mindenkit a legelső bejegyzésemmel. Remélem hogy majd szívesen olvassa ezt mindenki. Témám a test, emberi külső. Minden embernek van teste - de persze teljesen különböző mindenkié. A férfiak és nők testfelépítése eleve különbözik. De egy test lehet vékony, izmos, és egy kicsit duci is. Mi magunk - az emberek - gondoskodunk arról hogy külsőleg milyen legyen a testünk...A nők többsége sportol hogy szép külseje legyen, a férfiak pedig konditerembe járnak. De tényleg a külső lenne a minden? Vajon ez tényleg meghatározza azt hogy szépek vagyunk e? Szerintem nem. Hiszen minden test szép a maga módján, mindenki lehet csinos! Persze aki változtatni szeretne a külsején, ott áll a lehetőség mindenki előtt. Vannak olyan emberek, akikkel sajnos a természet kegyetlen volt, vagy éppen a sors. Kéz vagy láb nélkül születni, vagy életünk során valami miatt elveszítjük valamelyik végtagunkat. Hát nem kegyetlen néha az élet?! 

A média folyamatosan sugározza az emberiségnek a 21. század-beli ideális testképet. Tényleg a Victoria Secret's modelleleinek lenne olyan tökéletes alakja és testformája? Szerintem a Plus-size modelleknek is nagyon formás testalkata van. Például: Iskra Lawrence. Ha megnézitek a képet látjátok hogy neki valóban nőies alkata van. 

Ezen a csajszin látszik hogy sportol - az instagramos posztjai alapján konditerembe jár rendszeresen. Sok biztatást ad a nők/lányok többségének, köztük nekem is hogy bátran menjek el kondiba, hiszen szép eredményt ért el ő is - még ha a lábai nem is pálcikák...A férfiak kedvencei általában a Playboy magazinnak pózóló nők...erre hoztam nektek egy jó példát: Anastasia Kvitko. 

Az ő képeit látva nagyon elgondolkozom mindig. Tényleg létezne az hogy valakit ennyire tökéletes testtel és alkattal áldd meg az Isten? Sokan támadták már hogy plasztikáztatja magát. Nekem erről fogalmam sincs hogy ebből mi igaz, de tény hogy ezen a világon biztos sokan irigykednek rá. De ez mégsem jelenti azt hogy az előbb bemutatott két csajnak tökéletes teste van...hiszen már nagyon régóta létezik a photoshop és különféle szerkesztőprogramok...amit az újságok címlapján is láthatunk akár hamis ideál is lehet! A végletekig szerkesztett képek... Tévedés ne essék, mert nem szoktam senkit sem megszólni, és azt sem akarom belesúlykolni senkibe hogy ennek a két modellnek a képei szét vannak szerkesztve, mert véleményem szerint ők tényleg jól néznek ki, de mégsem hagyhatjuk azt hogy a média (internet, újságok, internetes közösségi oldalak) ekkora befolyással legyenek ránk, mert sokszor csak hamis illúziót látunk. Szerintem a szépség relatív fogalom - hiszen minden ember számára mást jelent, és amit most leírtam az csak egy vélemény kifejtés volt mert én őszintén bevallom hogy én irigylem a testét mindkettő csajnak.

De mindenki tehet azért hogy a teste szebb legyen! Soha ne adjuk fel...bár igen a fogyókúra és edzés mindenki számára nagy kihívás, de ez vezet ahhoz hogy jó testünk lehessen, viszont azt az egy mondást jegyezze meg mindenki: Soha, senki sem lesz tökéletes!

Azon is sokat gondolkodom hogy mi van akkor ha valaki jól néz ki, de emberileg meg nulla? Szerintem ez a 21.században már nem akadály...ha szerencséje van modell lesz vagy színésznő de anélkül is találhat magának gazdag pasit - aki természetesen a külseje miatt feleségül veszi. Mi történik akkor ha azonban a jó test egy vagy két gyermek szülése után megváltozik? Terhességi csíkok és a kilók. Ha már többé nem tud olyan súlyra lefogyni amilyenre szeretne fogyni? Sok ilyen kis "csinosésszépvagyok" típusú nő nincs tisztában azzal sem hogy a szülés bizony ezzel is jár, utána pedig lehetséges,  hogy már a férjnek sem kell,mert többé nem olyan a teste mint amilyen szülés előtt volt, de ha van tartás a férfiban - ami véleményem szerint manapság nagyon kevés férfiban van - akkor nem dobja el a feleségét mert egy kicsit meghízott, hiszen ő a gyermekeinek/gyermekének anyja. Ilyenkor arra is gondolhatnának hogy egyszer majd ők is híznak, sörhasuk lesz stb. Még ha csak nem is dobja el a feleségét, hanem megcsalja egy szebb és fiatalabb nővel - az is bizony nagy szemétség. Gondoljunk bele abba hogy senki nem tökéletes - sem külsőleg, sem belsőleg - és ezt sokszor fogom még súlykolni! Fordított eset is előfordulhat amikor a nő megunja a párja/férje testét, mert egy kicsit megpocakosodott...Sokszor nem értem az emberi gondolkodást. 

Zárógondolatként még annyit szeretnék hogy mindenki fogadja el önmagát úgy ahogy van (ha nem vagy békében a testeddel, próbálj változtatni!), és ne szóljunk meg senkit - mert ne felejtsük a szépség relatív! Szeresd önmagad, de ne felejtsd soha senki sem lesz tökéletes! - talán ez a belső harmónia titka.

"Boldogságod kulcsa, önmagad megbecsülése!" /Lakatos Levente: Szigor I. - A tiltás gyönyöre/