A következő bejegyzésemben a címben említett dolgokról szeretnék írni. Milyen érzés az amikor családon belüli problémákkal küzdesz és lelkileg is terrorizálnak? Hidd el, tudnék mesélni erről, de most inkább általános nézőpontból szeretnék beszélni ezekről a témákról. Tény: az áldozatnak a legrosszabb mindig - ezt nagyon jól tudom és tudja is mindenki. Tegyük fel a szülők nem válnak el, de apa/anya alkoholista vagy drogos, vagy csak "szimplán" agresszív ezért mondjuk mindennap elveri a feleségét, és a gyerekét/gyerekeit. Ilyen esetben megoldás a válás? Én azt mondom igen. Csak így lehet menekülni a földi pokolból, a saját életünk börtönéből - feltételezem azért érezhetjük úgy hogy az életünk rabság, mert egy másik ember tönkretette az életünk. De mindig lehet menekülni, bármilyen kilátástalan a helyzet - szerintem, vagyis a saját bőrömőn tapasztaltak alapján mondom ezt, hogy nem szabad feladni soha, mert van menekülőút, mindig. De, van az a helyzet is amikor a szülők elválnak - és valamelyik szülőnél marad a gyermek. Képzeljünk el egy adott szituációt: anyukával marad a gyerek (tegyük fel hogy lány), egy év múltán anyuka bepasizik. A kislány mondjuk 8-10 éves. Akit az édesanya felszed mindenki előtt jónak mutatja magát, anyuka is ajnározza, de titokban a kislányt molesztálja...A kislány elmondja az anyjának - de az nem hisz neki - vagy éppen tud róla de szemet huny felette. Őszintén, mit csinálnék az ilyen emberekkel? Felakasztatnám!!! - bocsánat hogy eltértem a tárgytól. Mit tud tenni a szerencsétlen gyerek? Apjához megy? Viszonylag normális megoldás, de mi van akkor ha apuka teljesen eltűnik a térképről? Jó pár évnyi szenvedés vár a gyermekre. Mikor tini lesz beszélni akar majd a dolgokról, de nem biztos hogy elmeri mondani bárkinek is - mert tegyük fel megfenyítik otthon. De, én úgy érzem hogy a sérült lelkeknek muszáj erről beszélni valakinek, mert ha nem mondják ki a sérelmeket és a fájdalmakat, a sebek csak mélyebbek maradnak, és talán nem is "hegesednek be". Persze, minden ember másképp dolgozza fel élete mély pontjait. A családban nem csak a molesztáció fordulhat elő ha elválnak a szülők - a lelki terror. Ugyanaz a felállás, csak mondjuk a mostohaapa/mostohaanya folyamatosan szekálja a gyereket, és a szülő tudatosan engedi neki, és ő is részt vesz benne, a saját gyerekén élcelődik. Én a családi problémáim miatt, négy "korszakot" éltem meg. 1. Arra törekedtem mindenáron hogy szeressenek, és ne piszkáljanak. Megfelelési kényszerben szenvedtem. 2. A dac, és a veszekedések. Nem akartam foglalkozni a szekálásokkal, és visszavágtam nekik. 3. Elfogadás korszaka - amikor már azt mondtam magamnak hogy nem hozzám beszélnek, hanem a rólam elképzelt fantomképnek mondják a hülyeségeket, vagy éppen a körém épített falhoz beszélnek. Ez sem jött be sajnos, de próbáltam elfogadni a helyzetem...4. Az, amit most élek - a düh, harag, megbocsátás vágy, felejtés vágy, és még erősebben húztam magam köré falakat, de úgy érzem soha nem tudok igazából és őszintén megbocsátani. 

Nem akarom lerészletezni hogy mi történt velem, de nagyon sok rossz dolog volt az életemben. Én mindig úgy gondolom, és gondoltam is hogy az áldozatnak beszélnie kell a vele megtörtént dolgokról. Nem elég csupán az, amit én is tettem - hogy eltemettem magamban. Persze én is beszéltem/beszélek is róla, de aki nem volt abban a helyzetben amiben te, sajnos nem mindig tudja átélni azt, amit te átéltél. Ezért talán sokan azt mondhatják hogy ez önsajnáltatás - ha már nagyon sokadszorra beszélsz a problémáidról, pedig nem az....szerintem nem. Csupán próbálod kiadni magadból a fájdalmakat, amiket neked okoztak. Szerintem a pszichológusok kellő empátiával rendelkeznek - talán ők tudnak segíteni a lelki sérüléseken, és depresszión - de úgy gondolom hogy azt ami veled történt, teljesen sohasem fogod tudni elfelejteni, mert ott mélyen mindig benned lesz. Lehet hogy már nem beszélsz róla, és már érzed hogy túl vagy rajta, de a hegek a lelkeden örökké ott maradnak. Amikor engem bántottak olyan volt mintha 10 kést szúrtak volna a szívembe, és azok a "sebhelyek" már beforrtak, de nem tudtam megbocsátani, és nem is tudtam mindent elfelejteni, és most is azt érzem hogy van miről beszélnem, van mit elmondanom arról hogy a 11 év alatt mennyire a lelkembe tapostak és hogy mennyire süllyesztőben éreztem önmagam, az önbecsülésem, és az életem. A legtöbb emberben felmerül a kérdés: az öngyilkosság megoldás? Erre nem tudok konkrétan válaszolni, hiszen minden ember a saját élete felett rendelkezik, és elhiszem - tudom milyen az - amikor azt érzed hogy kilátástalan a helyzet, hogy már nincs miért élned, már nincs remény. DE VAN! Mindig van kiút, soha nem szabad feladni, mert mindenféle élethelyzetből el lehet menekülni. És, ha kell, ne szégyelld, beszélj róla! Olyan embernek beszélj róla - aki szívesen hallgat, aki tanácsokat ad - és azt se szégyelld ha pszichológus kell. Igen, túl kell lépni valamilyen szinten - mert hiába mondják hogy mindenen túl lehet lépni - a nagy francokat lehet minden bántáson túllépni - valamennyire sikerül/sikerülhet, de soha nem fogod elfelejteni, mert ott mélyen benn a lelkedben ott lesz, még ha nem is beszélsz majd róla. És, nem is kérhetik tőled hogy bocsáss meg mindenkinek és felejts, lépj tovább. Nem egyszerű dolgok ezek. Nagy lelki erő kell ahhoz hogy tényleg őszintén meg tudj bocsátani annak aki évekig bántott téged. Most akkor vegyük példának a nemi erőszakot - az áldozat valóban túl fog lépni a vele megtörtént szörnyűségeken?! Szerintem nem, mert biztos vagyok benne hogy a "élete legszörnyűbb napjának" a képei beleégnek, és azt bizony nem lehet elfelejteni, bármennyire is szeretné. Elvárhatják e egy megerőszakolt nőtől hogy őszintén megbocsásson az erőszaktevőjének? NEM! - én legalábbis így gondolom. Sajnos vannak olyan emberek akiken nem segít a terápia, a pszichológus, az őszinte beszélgetések, esetleg még az antidepresszánsok sem...ők az öngyilkosságot választják - azért mert egy másik ember tönkretette az életüket. NE ADD FEL AZ ÉLETED - bármennyire is nehéznek tűnik. És soha, de soha ne hibáztasd magad, ha úgy érzed hogy nem tudsz megbocsátani és felejteni - mert igaz, nem jó dolog ha magaban hordozod a haragod terhét, de ha neked könnyebb úgy, hogy nem bocsátasz meg, mert nem tudsz, nem vagy rá képes - ne okold magad ezért.

A célom ezzel a bejegyzéssel, hogy minél több embernek vigaszt adjak: nem vagy egyedül - mert kell hogy legyen valaki melletted, és soha ne dobd el az életed, keress olyan dolgokat amik boldoggá tesznek, és a legfontosabb: beszélj róla! Soha ne titkold el a fent említett vagy bármilyen más nagyobb problémákat, amik tönkretehetik az életed és a lelki világod. Ne szégyelld hogy el kell mondanod valakinek, és sírni sem szégyen!